Volt nap, hogy Annie ki sem akart kelni az ágyból. Mintha valaki ráült volna a mellkasára, és nem engedné, hogy a lány lélegezzen. Ez a nap is ilyen volt, és Annie el nem tudta képzelni, hogy bármi jó dolog is történni fog vele. Az ég szürke, a szobája ablakából még az esőfelhőket is látni lehetett a távolban. Az anyja persze ma is kicsattanó örömmel ébresztette, majd segített a lánynak beülni a kerekesszékébe. Annie azóta nem hitte el az anyja boldogságát, amióta egyszer kiskorában meglátta őt zokogni a konyhában. Annie nem tudott lábra állni. Egész életét a nyomorúságos kerekesszékhez láncolva kell majd töltenie. Nem kevesebb, mint a társai, csupán más, éppen annyira, hogy soha ne tudjon beilleszkedni. Persze járt terápiákra, meg sportolt is, de mit ér a depresszió elleni küzdelem, ha az összes családtagja szeméből kihunyt a fény az ő születésével?
Iskolába járni is gyötrelmes volt. Mivel a liftet csak az használhatta, aki rá volt szorulva, az osztálytársai főleg érdekből beszélgettek vele, és azt is csak reggelente. Mintha csak annyi érték lenne benne, hogy rajta keresztül egyszerűbben feljuthatnak a harmadik emeletre. Ez a nap azonban már akkor más volt, amikor szokása szerint összeszorult gyomorral begurult az iskolába. Az aulában már sokan ott várakoztak az osztálytársai közül, mert még nem engedték fel őket a termükbe. Annie majdnem elsírta magát, ahogy ott ült (állt?) a többiek között, akik különféle módon próbálták felhívni magukra a lány figyelmét. Annie azonban nem hallott semmit, arra koncentrált, hogy visszanyelje a könnyeit, nehogy elkezdjen hangosan bőgni a fél iskola előtt. És akkor meglátta a fiút.
A fal mellett állt, kissé esetlenül, mint aki nem tudja, hol van. Annie még a könnyei függönyén keresztül is jól látta a fiú szikrázó kék szemét, és szőke haját.
A fiú ránézett, és elmosolyodott. Annie csak egy pillanatig habozott, mielőtt visszamosolygott volna rá.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése